Kígyók és létrák - egy tegnap esti látomás

Kígyók és létrák - bizonyára ismeritek ezt a klasszikus társasjátékot. Dobsz a dobókockával, és felmászol a létrán, vagy lecsúszol a kígyón. Lehet, hogy már majdnem a csúcson vagy, de az utolsó pillanatban rossz számot dobsz, lecsúszol az aljára és kezdheted elölről. Ez a táblajáték egy életjátékot szimbolizál, azzal a különbséggel, hogy a dobókocka helyett a döntéseid vezetnek fölfelé, vagy zuhansz lefelé. A kígyók a kísértést (az Ellentét visszahúzó, sötét ereje) a létrák (melyek tetején ott az elérhető cél), a felemelkedést szimbolizálják. A kritikus csomópontokban döntéseket kell hozni, és nem biztos, hogy előre látjuk a következményeket. Ebben van a kockázat. Ahogy az ember bölcsebbé válik, a felfelé haladás is könnyebb, mert sokkal többször hozunk jó döntéseket. Van, hogy a döntés számunkra látszólag kedvezőtlen, de hosszú távon kifizetődő.

Tegnap, meleg nyári éjszakában, a ház előtt sétálgatva egy látomás villant az elmémbe.

Mászom egy keskeny, foghíjas létrán felfelé, a fényesség felé, miközben egyre jobban húz le valami sötét, nyúlós, kavargó, mégis anyagtalan tömeg (E felhőszerű, sötét jelenségről egy másik írásomban fogok említést tenni). Mikor a létra tetejére érek nagy nehezen, meg kell kapaszkodnom egy sziklapárkányon, ahol hemzsegnek a gyönyörű szivárványszínű kígyók, de tudom, hogy nem engedhetek a csábításuknak. 

Pedig azt ígérik, ha letérek, és nem mászok tovább egy következő létrán, örök szépséget és fiatalságot, valamint minden hatalmat és gazdagságot megkapok, amit akarok. Tudom, ha hallgatok rájuk, egy széles, fényes de igen csúszós ösvénnyé állnak össze, ami a mélységbe vezet, mégis erős a csábítás. Mi van, ha igazat szólnak? Mi van, ha velük megyek és véget ér a szenvedésem? Szirén-énekeik, simulékony szavaik, és szivárvány színeik majdnem rabul ejtenek, mikor hirtelen feleszmélek. Nem, semmiképp sem engedhetek nekik! Mászok tovább, a létra felsebzi kezemet-lábamat. Nemcsak a ruha lóg rólam cafatokban, hanem a bőröm is. Iszonyú fájdalom és szomjúság kínoz, erre megjelenik egy szépséges kígyó, és tiszta forrásvizet kínál. "Ettől minden sebed begyógyul, és szebb leszel, mint valaha!" De megszólal Belső Hangom is. "Neeem! Meg ne idd, mert méreg, mely örökre elveszi a látásodat, hallásodat! Többé nem lennél képes meglátni Istent, meghallani szavát, megismerni akaratát és megtapasztalni szeretetét!"

Miközben megyek fölfelé, egyre inkább úgy érzem, valaki támogat. Amikor már minden erőm fogytán, megfogja a kezemet, és húz felfelé.  Azt súgja fülembe: "Kitartás! Hit! Remény! Szeretet!" "Ezt a végső nagy akadályt le tudod győzni!" Egy kicsit megpihenek, lenézek, és megdöbbenve látom, hogy nagyon sok társam feladta! Kígyók tekerednek rájuk, és rántják őket a mélységbe. Fájdalom hasít a lelkembe - az elveszettek fájdalma. 

Ekkor megint meghallom a Hangot: "Szeretlek téged és nem hagylak elveszni, mert hiszel bennem, és te is szeretsz! Akiket most elveszni láttál, nem vesztek el örökre, mert eljő az idő, hogy értük megyek, és felhozom őket! Sajnos, nem hallgattak rám, gőgösek voltak és visszautasították a segítségemet. De előbb-utóbb még a legmakacsabb, leggőgösebb testvérünk is megbánja bűnét, és megfogja felé nyújtott kezemet. Mert a kezemet mindenki felé odanyújtom, csak a legtöbben most még észre sem veszik, vagy félretolják." Ezek a szavak erővel töltenek el. Most már képes vagyok másokon is segíteni.

Egy sziklapárkányon ott ül egy ember holtfáradtan, csüggedten. Csontsovány, meztelen koldusnak tűnik, reszket a hidegtől. Kezem nyújtom: "gyere velem, nem maradhatsz itt!" Nagy nehezen ráveszem, hogy velem jöjjön. Vállára terítem megmaradt ingemet, hogy ne fázzon annyira. Magam elé engedem, alulról támogatom, hogy le ne essen, így erőre kap. Kisvártatva más emberek is csatlakoznak hozzánk, most már egy csapatot alkotunk. Hol egyik, hol másik ember lesz a vezető és a hátvéd, így sokkal nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, és a fentről jövő segítség is egyre erősebb.

A létra szinte visz bennünket! A kígyók zónáját már rég elhagytuk, de tudom, még nincs vége, mert a mélységből bármikor felcsaphat egy szárnyas kígyó, és bármelyikünket elragadhatja, akinek csak egy picivel is kisebb a hite, és félelem tölti el szeretet helyett. És jön! Hatalmas, kiterjesztett denevér-szárnyakon, kígyózó, nyílszerű farokkal, széles pofájából dögletes bűz árad.

"Most legyünk erősek!" Mindannyian felnézünk az égre, és EGYgyé válva, EGY hangon, EGY közös akarattal  fohászkodunk: "Istenem, most segíts!" És új erőre kapunk. A sárkány ordítva a mélybe zuhan, ezúttal nem járt szerencsével.

A fényesség egyre tündöklőbb, ragyogóbb, de nem bántja a szemünket. Testünk immár könnyű, fénytermészetű. A sebek és a fájdalmak egy csapásra eltűnnek, és a boldogság hulláma sodor végig rajtunk! Hazaérkeztünk!