Új-Mexikóban laktam, a Taos-tól északra található, magasabban fekvő
sivatagos területen. Ha jól emlékszem, 1992-őt írtunk. Még mindig
emlékszem a tiszta, kék égre, és még mindig a számban érzem a száraz,
sivatagi levegőt, amint finoman és ritmusosan ki-be lélegeztem. Aznap
reggel hosszabbra sikeredett a meditációm, mint általában, és ahogy
szépen lassan visszatértem a testembe, valakinek a jelenlétét éreztem,
közvetlenül magam előtt. Kinyitottam a szemem, édesanyám volt az.
Azelőtt soha sem láttam őt így, arany fényben csillogott. Amivel azt
akarom mondani, hogy nem fizikai valóságában volt jelen. Igaz, hithû
katolikus volt egész életében és soha nem hitt egyéb szellemi
jelenségekben. Még az asztrális kivetülés fogalmát sem fogta fel. De ott
volt előttem és egyenesen a szemembe nézett, amikor tudtam, hogy a
fizikai teste Kaliforniában van. Elismerem, alig hittem el, hogy az én
anyám ott van. Soha az életben nem láttam őt ezen a másik síkon
tevékenykedni.
89 éves volt és finom, de biztos léptekkel naponta veszített az életenergiájából. Haldokolt.
Hónapokkal az új-mexikói eset előtt, a nővérem Nita mesélt el egy
történetet nekem, anyával kapcsolatban. Egy nap, amikor meglátogatta
anyánkat, nagyon fellelkesült állapotban találta őt, de nem volt hajladó
beszámolni az okáról. Aztán végül Nitának sikerült kihúzni belőle az
izgalom okát. Úgy tûnt, hogy anya rájött, hogyan léphet ki a testéből és
repdeshet körben a házban, ami állítása szerint évek óta a legjobb
móka, amiben része volt.
A nővérem 13-as fokozatú Rózsakeresztes
volt, teljesen ismerős volt számára a fogalom és az ezzel kapcsolatos
tapasztalások, de meg volt döbbenve, látván a 89 éves anyánkat amint épp
felfedezi a tudatosság ezen területeit. Anyám elmondta Nita-nak,
felfedezte, hogy simán át tud repülni a falakon egy másik helyiségbe,
ahol apánk tartózkodott és megfigyelhette, amint valamivel
foglalatoskodik. Elmondta, hogy még arra is képes, hogy testét
hátrahagyva a hálószobában, kimegy a konyhába tv-t nézni. Anyám tudni
akarta, hogy ez így rendjén van-e? Persze Nita egyszerûen elmondta neki
az igazságot, hogy ez teljesen természetes.
Nita elmondta, hogy
anya halála előtt még egyszer utoljára vissza akart menni Texasba, hogy
megnézze a testvére sírját. A testvérem tisztában volt vele, hogy egy
ekkora útra fizikailag képtelen, tehát így szólt hozzá, „Azt tudod, hogy
ki is repülhetsz ebből a házból?” Erre anya: „Tényleg?” Erre soha nem
gondolt. Elmondta anyának, hogy oda repül ahová csak akar, méghozzá
könnyûszerrel. Ezért biztos vagyok benne, hogy el is ment a testvére
sírjához. És hova máshova repült még el anyám: egyenest az új-mexikói
házamba.
Amint kinyitottam a szemem és ott állt előttem
éterikusan az édesanyám, láttam ahogy a testét elönti az öröm. Engem
azonnal a boldogság és nagy biztonságérzet kerített hatalmába. A szavak
csak úgy maguktól hagyták el a számat, amikor azt kérdeztem, „Anya, mit
csinálsz itt?” Egyszerûen így szólt „Csak meglátogatlak. Mindig is
szerettelek.”
Nem tudtam, hogy mit tegyek, így elkezdtem
kérdéseket feltenni az otthonnal kapcsolatban. Nyilvánvalóan olyan téma
volt, amit anya szeretett.
Mindenhova követett és életének a
részleteiről mesélt, aztán elkezdett mindent elmesélni nekem. Arról,
hogy apa is mennyire beteg volt, és hogy nem volt semmi öröm az
életében, addig a pontig, amíg fel nem fedezte ezt a kis „repülős”
trükköt.
Végül aztán kitért olyan napi eseményekre, amik akkor
történtek, amikor még kicsi voltam, de kapcsolatban álltak a jelennel. A
párbeszédek és megjegyzések szinte mindegyike rólunk, gyerekekről
szólt, amikor régen még együtt lakott a család. A szüleimnek hat gyereke
volt és anyám a teljes életét a családon belüli szeretetnek szentelte.
Hallgattam őt és csak ritkán tudtam egy-egy szót közbeszúrni,
hallgattam ahogy úgy beszél az életről mint valami csodálatos dologról,
ami csordultig van szeretettel, de az egészet a család vonatkozásában
értette. Egyszer sem tett úgy említést valamiről mintha az téves vagy
rossz lenne. Egyszerûen szerette az életet. Elkezdtem őt új fényben
látni. Ráeszméltem, hogy milyen csodálatos lélek is ő valójában és még
jobban kezdtem szeretni.
Aznap éjjel, amikor készülődtem
lefeküdni, egyszerûen odaült az ágyam szélére és rám nézett, mintha csak
védelmezne vagy óvna engem. Valahogy tetszett. Arra kért, hogy aludjak
el és álmodjak szép álmokat.
A második és a harmadik nap úgy
telt, mint az első. Anyám telebeszélte a fejemet, de mindezt a simogató
szeretet és a törődés érzésével. A harmadik napon már kezdtem azt
gondolni, hogy örökre velem marad, de azt mondta: „Nem, hamarosan
indulok. Ne aggódj!”
Harmadnap éjszaka, olyan hajnali fél kettő
körül hívott fel a nővérem, hogy anyánk egy órája halt meg. El kell,
hogy ismerjem, nem voltam meglepve. Félig-meddig valami ilyesmire
számítottam. Elfordultam a telefontól és ott állt anyám mosolyogva, még
mindig velem volt. Ezt mondta: „Menj csak vissza és feküdj le, minden a
legnagyobb rendben.” És hogy láttam is, valóban minden a legnagyobb
rendben, visszamentem, lefeküdtem és mély álomba merültem. Másnap
reggel, amikor felkeltem, anyám még mindig ott volt. Az izgatottsága
azóta csak nőtt. Így szólt: „Fiam, van arról fogalmad, hogy milyen szép
is a halál? Csodaszép, minden értelemben. Miért féltem én annyira tőle,
amikor még éltem? Ez életem legkomolyabb megtapasztalása!”
Egy
percbe is beletelt, hogy észrevegyem, mennyire megfiatalodott és erős,
egészséges aura ragyogott körülötte. De nem mondtam neki semmit. Ahogy a
fejemben futtattam végig ezeket a gondolatokat, így szólt: „Fiam,
benned mindenki másnál jobban megbízom, nem gond ha itt maradok veled,
amíg átesek ezen a megtapasztaláson?” Mondtam neki, hogy szeretem és
hogy természetesen bármit megteszek érte. Elmagyaráztam neki, hogy van
bizonyos tapasztalatom a halál folyamatával kapcsolatban és úgy tudom,
hogy minden elhunyt személynek át kell esni a meghalás folyamatán itt a
Földön, ami 4 napig tart. Ha ennél hosszabb ideig akarna maradni, utána
már nem lenne képes továbblépni a magasabb világokba. Ebben az esetben
itt kellene maradnia a Földön, mint szellem vagy kísértet, ami nem egy
egészséges jövőkép. A szemembe nézett és ezt mondta: „Kedvesem, teljesen
megbízok benned.”
Így nekiláttam, hogy felkészítsem őt az előtte
álló kalandra. Tudtam, hogy olyan tiszta lélekről van szó, hogy minden
kétség nélkül állíthattam, negatív karma nem terheli. Semmi, ahogy be is
bizonyosodott. Nem hiszem, hogy valaha az élete során bárkit vagy
bármit is megsértett volna. Nyomok nélkül járta az útját! Ez olyan
valami volt, ami komoly inspirációval szolgált a saját életemre nézve.
Úgy tûnt, hogy a halálát követő napon, minden perccel egyre és egyre
boldogabb lett. Ezenkívül pedig az, hogy egyre fiatalabb is lett. Az
első nap végére úgy festett, mintha 45 éves lenne és az energiaszintje
is ennek megfelelő volt. Nem mondtam semmit, mert soha sem volt ehhez
hasonló megtapasztalásom, hogy valaki olyan távozott volna el, aki ilyen
közel állt hozzám. Lehet, hogy ez így természetes.
A második nap
reggelén azonban, már túlságosan is szembetûnő volt a változás, valóban
megfiatalodott. Valamit mondanom kellett. Külseje és viselkedése
alapján is olyan volt, mintha 30 éves lenne. Csodaszép volt, és csak úgy
ragyogott az élet felett – vagy méginkább a halál felett – érzett
izgatottsága miatt. Így szólt hozzám „Hogy tetszem neked ennyi évesen?
Mit gondolsz, jól nézek ki?” Természetes, hogy ettől megnyílt a szívem
és elmondtam neki, hogy mennyire csodálatos. De nem tudtam megállni,
hogy ne kérdezősködjek a megtapasztalásával kapcsolatban. Elmondta, úgy
döntött, hogy nem tetszik önmagának öregen és megfiatalította magát.
Azonnal rá is vágta, „De jó, nem?” Nem volt okom arra gondolni, hogy
miért is ne lenne ez jó, mondtam is neki, majd újra elmondtam, hogy
milyen fantasztikusan néz ki.
A halálát követő harmadik napon, a
magasabb világokról beszélgettünk, amiről szinte semmit sem tudott,
kivéve azt, amit az egyház tanított. Ez a tudás pedig gyakorlatilag
hasznavehetetlen, mert soha nem beszél a közvetlen megtapasztalásról,
kivéve Jézussal kapcsolatban. A tibetieknek legalább ott van a Tibeti
Halottaskönyv, a katolikusoknak semmi. Még az ősi egyiptomiaknak is
megvolt a maguk Halottaskönyve, amely azt taglalta, mire számíthatunk a
halál után és leírta a továbbhaladás legjobb útját. Anyám teljesen
felkészületlen volt. Megtettem minden tőlem telhetőt.
A negyedik
nap mondtam neki, hogy még aznap el kell hagynia a Földet. Néhányan akár
2,5 nap alatt átesnek a halál folyamatán, valakinek ehhez négy napra is
szüksége van. Anyám kihasznált minden rendelkezésre álló időt.
Amikor felkeltem a negyedik nap reggelén, anyám az ágyam szélén üldögélt
és nagyjából 12 éves korúnak tûnt. Emlékszem, hogy megrémültem. Tudtam,
hogy anyám az, de akkor is furcsának hatott gyerekként látni őt.
Mondtam neki, hogy „Mit csinálsz itt? Ez nevetséges!”
Erre azt
felelte: „Egyetértek veled, ez a 12 éves korosztály túl fiatal.” Így
aztán az következő 2-3 órában már nem fiatalodott tovább, hanem kezdett
visszaöregedni. Körülbelül a 18 éves koránál állította meg a folyamatot.
Így szólt anyám: „Nézz rám! Tökéletes. Ezt a koromat szeretem.”
Egyszerûen szép volt és szexi. Anyámra soha nem gondoltam így azelőtt.
Úgy tûnt mintha az élete épp hogy csak elkezdődött volna. És a szó
szoros értelmében így is volt. Tudtam, hogy éppen megszületőben van egy
másik világba.
A negyedik nap hátralévő részében, anyám
mindenhova követett, bárhová is mentem, de direkt otthon is maradtam és
nem fogadtam vendégeket. Ez volt életem egyik legfontosabb momentuma és
egyedül akartam maradni.
A testvérem hívott, hogy tudassa velem,
anyánkat Kaliforniában éppen temetik. De mivel mindennap beszéltem
Nita-val, tudta, hogy anya nálam van és teljesen megértette, hogy miért
nem megyek el a temetésére. Nem hagyhattam ott anyámat, hogy elmenjek a
temetésére, butaság lett volna. Anyámnak abban a pillanatban éppen ott
volt rám szüksége.
Az utolsó nap anyám olyan döntést hozott, ami
teljesen váratlanul ért. Azt mondta, hogy vissza akar menni, hogy még
utoljára lássa apát. Azt mondta, hogy megpróbálja meggyőzni őt, hogy
tartson vele. Aztán eltûnt, akkor először a hét folyamán. Egyedül
maradtam.
Két órával később újra megjelent, apával az oldalán.
Anyám fiatalos volt, hihetetlenül jól nézett ki, kicsattant az
életenergiától, de apa öreg volt, fáradt és tele félelemmel. Ô is látott
engem, de számára ez egy rendkívüli új tapasztalás volt. Annyira félt,
hogy alig tudott megszólalni.
Anyám gyorsan beszélt, tele
izgalommal, azt magyarázta apának, hogy a halál szép élmény és nem kell
tőle félni. Anyám annyira akarta, hogy apa kövesse. De apa egyre
ijedtebb lett, olyannyira, hogy még anyának sem tudott válaszolni. Végül
így szólt: „Elnézést, de én ebből egy szót sem értek és most haza kell
mennem. Szeretlek, de mennem kell.” És ezzel eltûnt. Anyámon most
előszőr látszottak a bánat jelei, mióta nálam tartózkodott ebben az
állapotában. De hamar váltott és visszatért a lelkesedése. Ezt mondta:
„Egyszerûen, ez nem a megfelelő idő számára.” Ahogy be is bizonyosodott,
mert apa még ezután két évig élt. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen
dolog ami életben tartotta, nem volt más, mint a halál miatt érzett
félelme. Soha nem léptem olyan fajta kapcsolatra apával, mint ahogy az
anyával történt. Ô csak egyszerûen elment.
Kb. egy órával azután,
hogy apa meglátogatott azon a bizonyos negyedik napon, Nita hívott fel
azzal a hírrel, hogy apa szélütéssel korházba került. Igazolást nyert a
tény, hogy abban az időben amikor anyával nálam járt, apám eszméletlenül
feküdt. Furcsa is volt számomra, hogy hogyan sikerült anyának rávennie
apát, hogy eljöjjön.
Az utolsó nap éjjelén anyámmal felkészültünk
az új világba vezető útja utolsó szakaszára. Kint korom sötét volt, még
a Hold sem világított, a szoba, ahol mindketten tartózkodtunk csak
egyetlen gyertyával volt megvilágítva.
Csináltam egy kis oltárt
az ágyam mellett, gyertyát helyeztem el rajta és egymással szemben
ültünk. Becsuktam a szemem és a belső szememmel láttam az anyámat.
Fölöttünk az éjszakai égbolt terült el és a csillagok csak úgy táncoltak
odafent. Az ûr még soha sem tûnt ilyen mélységesnek. Csendben
mindketten az eget kémleltük.
Egy adott pillanatban ránéztem
anyára, mert éreztem hogy itt az idő és megkérdeztem, hogy készen áll-e?
Bólintott és úgy nézett rám, mint egy várakozásokkal teli kis
iskoláslány. Felém nyúlt és megfogta a kezem.
Mindketten
felnéztünk az égre még egyszer, és közvetlenül a fejünk felett megjelent
egy fényesen ragyogó csillag, ami nagyon különbözött mindentől
körülötte. Nagyon fényes volt, hideg kék színe pedig egészen a szívünkig
elért. Tudtam, hogy ez az. Szóltam anyának, hogy erre a csillagra
összpontosítson.
Kb. 5 perc elteltével anya aurája kezdett
megváltozni és ibolya színe kezdett átmenni erős fehér színbe, arany
szegéllyel. Éreztem, hogy azonnal meg fog történni. Megfordult, rám
nézett és így szólt: „Most mennem kell, de vissza fogok térni, amikor
idősebb leszel. Ne felejts el! Szeretlek.” Ezekkel a szavakkal
megfordult, az ég felé nézve arra a bizonyos csillagra összpontosított.
És elkezdett felemelkedni a Földről.
Késztetést éreztem arra,
hogy vele tartsak és együt emelkedtünk felfelé, hátrahag
yva a bolygót.
De csak néhány másodpercig tartottam vele, mert hirtelen nagy
sebességgel kilőtt és mint „hazafelé” tartó üstökös, elszáguldott
mellőlem. Aztán egy vakító, fehér fényû villanás töltötte be a
látóteremet. Csak egy-két másodpercig tartott, aztán minden elsötétült
és egyedül maradtam.
Ahogy ott ültem egyedül a sötét szobában,
elkezdett pörögni az agyam. Miért van olyan sötét? Kinyitottam a szemem
és a teljesen sötét szobában találtam magam. Felkapcsoltam a villanyt,
rájöttem, hogy abban a pillanatban ahogy anya felemelkedett, a szobában
lévő gyertya is kialudt. Ez úgy mûködik, hogy amikor a gyertyaviasz
fogytán van, akkor egy kis időre még fényesebben, nagyobb lánggal ég,
majd kialszik. Ez volt a 3 dimenziós magyarázata annak a felvillanó
fehér fénynek és az azt követő sötétségnek. Annyira jó volt az időzítés.
Mindig is szerettem anyámat, de halálában még közelebb kerültünk
egymáshoz. Hiszek neki amikor azt mondja, hogy vissza fog térni, amikor
idősebb leszek. Várom a pillanatot és tudom, hogy addig is a megfelelő
helyen van. Teljesen nyilvánvaló, olyan hogy halál, nem létezik, csak
egyfajta folyamatos emelkedés magasabb és magasabb világokba, majd
Hazatérés Istenhez. Az élet és a halál is csodálatos, és egy teljes
ciklus részét képezik." (
Drunvalo Melchizedek)
