2014. november 29., szombat

Hogy mi vagyok...?

Előzetesként: Ezt a verset NEM én írtam, s NEM én vagyok. De nagyon sokakra igaz!

Magam mögött jövőt hagyok.
Folyton folyvást más-más utakat járok,
mert sorsom útján lépdelek.
Ezer arc és ezer lélek.
Ezer teremtmény, mit az emberek ismernek.
Olyanok, akikre gondolni sem mernek.
Olyanok, akiktől rettegnek.
Gyűlöletek, a szerelmek. Tiszta érzés, meg a mocsok.
Halkan gyógymódot suttogok.
Olykor csak halált morgok.
Sosem mozdulok. Örökké mocorgok.
Védtelen gyönge testem,
hatalmas, elpusztíthatatlan lelkem.
Lassan rozsdásodó küllem,
kiismerhetetlen jellem.
Anyag. Valóság. Szellem.
Legapróbb féreg vagyok. Egy méreg.
Hatalmas Isten, kit ember nem ért meg.
Van akinek fekete szurok vagyok.
Van kinek kezében drágakő ragyog.
Energia. Életek. Élet.
A végtelen egy apró pontja.
Egy apró pontba zárt végtelen.
Semmi vagyok. A mindenség.
Egy bestia vagyok.
Mardosó visszhangja a romlottnak.
 Esély, remény, békesség,
 mit tündérekbe oltottak.
A tökéletes vagyok, mit megrontottak.
A romlott, kit tiszta Istenek pártolnak.
A legvallásosabb hitetlen vagyok.
Mindent ellepő sötétség közepén
egy apró szentjánosbogár ragyog.
Tehetetlen hatalom. Embertelen irgalom.
Hiúság, ami alázatos. Pusztító ajándék.
Csodálatos. 


Forrás: Tantin Művek

Egyszer volt, hol nem volt...

"Egyszer volt, hol nem volt, egy gyermek megszületni készült.
Egy napon a gyermek így szólt Istenhez:
-Azt beszélik, holnap leküldesz a Földre, de hogy fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?
Isten azt válaszolta:
- A sok angyal közül kiválasztottam egyet neked. Várni fog téged, vigyázni fog rád.
- De – mondta a gyermek- itt a Mennyországban nem csinálok mást csak énekelek és mosolygok.
Isten így szólt:
- Az angyalod minden nap énekelni fog neked, és érezni fogod az angyalod szeretetét, és boldog leszel.
-És –mondta a gyermek- hogyan fogom megérteni az embereket,
ha nem értem a nyelvüket?
-Az könnyű lesz. Az angyalod meg fogja tanítani neked a legszebb, legédesebb szavakat amiket valaha is hallani fogsz. Az angyalod türelemmel és gondossággal meg fog tanítani beszélni.
A gyermek felnézett az Úrra és így szólt:
-Mit fogok tenni, ha veled akarok beszélni?
Isten rámosolygott a gyermekre és így szólt:
-Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet és megtanít imádkozni.
A gyermek erre azt mondta:
-Úgy hallottam a földön rossz emberek vannak. Ki fog engem
megvédeni? Az Úr megölelte a gyermeket:
-Az angyalod óvni fog téged, akkor is ha ez élete kockáztatásával jár.
A gyermek szomorúan nézett:
-De mindig szomorú leszek, mert nem láthatlak téged.
-Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni, hogy hogyan juthatsz vissza hozzám, habár én mindig melletted leszek!
Ekkor nagy békesség volt a Mennyben, de már hallani lehetett a földi hangokat.
A gyermek sietve megkérdezte:
-Istenem, ha most mennem kell, kérlek áruld el nekem az angyalom nevét!
Az Úr erre így válaszolt:
-Az angyalod neve nem fontos… Egyszerűen csak így fogod hívni: ANYA!..."

2014. november 11., kedd

FehérVár ValaHa (múltnak mély kútja, jelen táplálója)



Székesfehérvár a mai átlag magyar ember számára nem jelent mást, mint „koronázó várost”, ahol szent királyainkat koronázták. Hogy ez igaz, vagy nem, abba nem mennék bele, és nem is az én dolgom eldönteni, ez a város-e az igazi Fehérvár, vagy a Pilis-béli, melynek létezésére csak közvetett nyomok utalnak.
Tény, hogy meglehetősen lapályos térséggel van dolgunk, ahol a „hegynek” nevezett városrészek (Öreghegy, Maroshegy, Feketehegy, Ráchegy) valójában alig-alig magasodnak ki a síkból. A „hegy” itt nem a domborzatot jelöli, hanem a valaha jelentős, mostanra elhalt szőlőtermelésre utal.
Hol is vagyunk pontosan?  Északnyugat felől a Bakony keleti csücske, északról a Móri-árok és a Zámolyi-medence, kicsit távolabb, a Vértessel. Keletre a Velencei-tó a Velencei-hegységgel és különös ingóköveivel. Dél felé fordulva a hol vizes, hol száraz lapály, a Mezőföld, és délnyugat felé a Balaton.
Egy Bakonyból eredő jelentéktelen folyócska, a Sárvíz folyik el a város mellett dél felé, ami aztán  jóval lejjebb a Dunába ömlik, és ami a római korban még igen jelentős, hajózható folyó volt, kikötőkkel, élénk kereskedelemmel.
A város, adottságait tekintve tehát egy átjáróház, ahol utak találkoznak. Központ, de sokkal inkább gazdasági, mint szakrális jellegű. Máig is viszonylagos jólétben élő lakókkal, akik túlnyomó többsége sajnos nem lát az anyagon túl. Amije megvan az itteni embereknek, ahhoz görcsösen ragaszkodnak és még akkor se képesek elengedni, ha mindaz a szerzemény, amihez jutottak (akár anyagi, akár szellemi értelemben) hazugságon alapul. Úgy gondolják, jó így ez nekik. Van egy mutatós, kiglancolt, kikövezett, fénykígyóval díszített Belváros, ahol jó időben turisták tömkelege sétál és fényképezkedik a becses történelmi emlékek előtt. Felszínes, magamutogató, turistacsalogató fesztiválokból és vásárokból annyi van már, hogy számon sem tudom tartani. Persze, nem baj, hadd legyenek, ez is kell. Ott a Romkert, vagy ahogy már egyre többen nevezik: Nemzeti Sírkert. Királyi csontokkal vagy anélkül is az, mert a köztudatban azzá vált. Mégis gyalázzák, augusztusi ünnepségek keretében a rá épített vasszerkezetes színpaddal. És a lakók szemet hunynak efölött!
Ez a mostani állapot. A csillogó felszín alatt valójában szellemi mocsár, ahol az igazán építő szellemi kezdeményezések elhalnak. Vannak a városban pontok, ahol még többé-kevésbé érzékelhető egyfajta ős-információ áramlás, de ott sem mindig. E pontokhoz időnként oda megyek, és egy kis időt eltöltök. Sajnos a közlekedési zaj, a beépítettség, a sok elektromos vezeték és a rádiófrekvenciás hullámok miatt igen gyengén érezhetők a jelek. Nem csodálom, hogy egy átlag városlakó, főleg ha panelban lakik, semmit sem érzékel.
 Nemrég bevillant nekem ez a gondolat: Fehérvár süket, mint a fal! Vajon miért? Hol és mikor jelentkezhetett a törés? Érzésem szerint sokkal, de sokkal régebben, mint az a pont, amikortól kezdve a történelmet számítjuk. És ha a távoli ősvilágban itt történt egy törés, vajon miért pont ide helyezték volna Magyarország királyi székhelyét 1000 évvel ezelőtt?
Hol volt, hol nem volt, réges-régen, történt is meg nem is…
Még jóval a mostani emberiség ideje előtt, egy azóta teljesen eltűnt korszakban. Hogy mégse tűnt el teljesen, az annak köszönhető, hogy minden, ami valaha is történik, beíródik a Jóisten Könyvtárába, ahol még az összes hajszálunkat is számon tartják.

Most egy „feneketlen” kútba ereszkedem lefelé, melynek az alján fényesség dereng.

 ***

Vízi világ… vagy inkább valami vízszerű, sűrű levegő? Hisz belélegzem! Kellemesen meleg és fénnyel átitatott. Kicsi csillámok hatalmas rajai keringenek körülöttem és fölöttem, majd megpihennek gyöngyház fényű pikkelyekkel borított testemen. Apró, biofotonokkal világító lélek-lények mind, és közös tudat mozgatja őket. Helyet próbálnék változtatni, de nem megy a szokásos módon, hisz nincs lábam, csak valami uszonyszerű végtagokkal rendelkezem. Először csak ügyetlenkedem, de aztán rájövök a nyitjára, gondolati úton, helyesebben belső képek, érzések útján ott vagyok, ahol éppen lenni akarok. Meglehetősen furcsa érzékszerveim vannak. Három hatalmas szemem, kettő a szokott helyen, a harmadik valahol félúton a két szemem köze és a fejem búbja között. A harmadik mindig nyitva van, a teljes sötétségben is tökéletesen látok vele, de nem úgy, mint egy fizikai szemmel (Magyar népmese: Egyszemű, kétszemű, háromszemű).
A vizes közegből emelkedem fölfelé, keresve a víz és a levegő határát, de rájövök, nincs éles határa, hanem fokozatosan váltja föl egyfajta meleg pára.
A víz valami tó vize, vagy még inkább tengervíz, mely enyhén sós. A gomolygó ködben igen dús, áthatolhatatlan erdőség tűnik fel, inkább kékes, mint zöldes növényekkel. Az égen feltűnik a Csillagunk, az Ős-Nap, mely sárgás-zöldes fényben dereng a ködön át. Ez az Ős-Nap még nem a mostani Napunk (népdal ősemlékezetben: Nem az a Nap, nem az a hold, nem az a szeretőm ki volt…)
Ennek a vizes világnak vagyok a lakója, ahol a hegyek szigetekként emelkednek ki a sekély vízből Szelíd, élettel teli, boldog vidék, ahol nincsenek ragadozók, ez egyfajta rezervátum és védőburok a veszedelmes külvilágtól elzárva. És mint ilyen, utolsó, talpalatnyi mentsvár, amit még nem ért el a pusztulás!
Fajunk valaha az egész bolygót benépesítette és a természet-szellemek (elementálok) közreműködésével csodálatos szellemi kultúrát hozott létre. Technikai eszközökre, ruhára, házra, és más anyagi javakra sosem volt szükségünk. A fény, a kristálytiszta víz és levegő táplált mindannyiunkat, igen finom, szivárványszínben irizáló pikkelyekkel borított bőrünkön keresztül, nem volt szükségünk semmilyen növényi vagy állati táplálékra. Telepatikusan kommunikáltunk egymással, és minden élőlénnyel, sőt, a sziklákkal, kristályokkal is, és ebben nem jelentett akadályt a távolság. Ismertük és szerettük a Teremtőt, és Vele együttműködve teremtettünk szépséges és békés világokat, az egyetemes SZERetet jegyében. A mai értelemben vett halál nem létezett, helyette volt egy feloldódás-szerű folyamat, mikor a finomanyagi testünk részecskéi fényjelenség kíséretében feloldódtak a vizes közegben. Úgy tűnt, sebezhetetlenek vagyunk, mégis volt egy gyenge pontunk: a kollektív tudatunk gyermekien naiv volt, mindent befogadott, és ha valaki ily módon megkapta más világok tudását, az futótűzként terjedt el a bolygón.
Sosem vágytunk nagyobbá válni, mint a Teremtő, de aztán… valami nagyon, de nagyon megváltozott. Egy rendkívül tömör, üvegszerű és kemény fehér tábla, fura jelekkel – ez indította el a változást. Ezt a táblát találtuk meg legszentebb helyünkön, egy napforduló alkalmával. Hogy ki helyezte a kegyhelyre, senki sem tudta megmondani, de kollektív tudatunkba beköltözött az addig ismeretlen nyugtalanság, kétely, félelem.  Úgy éreztük, hogy a tábla okozza ezeket az érzéseket, de képtelenek voltunk a helyéről elmozdítani. Hangrezgetéssel (mellyel addig óriási sziklákat tettünk odébb) is próbáltuk, sikertelenül. A tábla maradt, és táplálta rossz érzéseinket. Haragot, viszályt szított köztünk, és megjelent az erőszak, a gőg, az uralkodni vágyás. Hamarosan bolygóméretű háború tört ki a különböző népek között, és egyedül a Rezervátum kerülte el a pusztulást, mely Isteni rendeltetésre egy 4 dimenziós, időtükrözött burkot kapott (mintha Noé Bárkája lenne), és ma is létezik, ugyanitt, de velünk párhuzamos világban.
Mivel más lehetőségünk nem volt, úgy döntöttünk, betemetjük a táblát, hogy ne is lássuk, és ne halljuk a rezgését. Évszázadokig, vagy évezredekig tartott az a folyamat, melynek során egy hegy nagyságú, hatalmas kupacot hordtunk össze fehér színű kövekből és földből, immár testi erő igénybevételével, gyötrelmek és mindennapi halálozások közepette. Ez a hegy (a Fehér Vár) most is létezik – mélyen a föld alatt, akárcsak a fehér tábla.
Mindeközben fajunk fokozatosan hanyatlani kezdett, majd kipusztult. Éterien finom testünk eldurvult, karmokat és tüskés tarajat növesztettünk, harmadik szemünk becsukódott és csont fedte be, bőrünk a varangyhoz hasonlóan rücskössé vált, és már nem elégedtünk meg a fénnyel, vízzel, levegővel, mint táplálékkal. Feléltük a bolygót, s a bolygónk beteg lett. A végső fázisban már egymás húsát ettük. Ennek katasztrófa vetett véget, egy meteor becsapódás.  Minden nyomunkat elborította a sár és víz, vulkáni hamu. Több száz méter mélyre lettünk eltemetve, de mint lélek és szellemlények, újra és újra ideszületünk, immáron embertestbe. Ami eltemetődött, azzal már nem lehet mit kezdeni. A „fehér tábla átkát” azonban fel tudjuk oldani, és ehhez egyedüli kulcs a szívünkben van.
A fehér tábla nem jó és nem gonosz, csak egy eszköz. Rezgése viszont nem harmonizált a mi rezgésünkkel, ez okozta a vesztünket. Ez egy vizsgafeladat volt, amin elbuktunk, és ezt az „osztályt” újra végig kell járnunk. Ha sikerült volna szeretettel ráhangolódnunk, akár még erősített volna is bennünket. Azzal, hogy elfedtük, csak elodáztuk a problémát. Az utánunk következő civilizációk, bár magas szintű technológiákat fejlesztettek ki, sorra ugyanabba a hibába estek, mint mi. Gőg, és abból következő uralkodási vágy, félelem keltése és fenntartása.  A tudás birtoklása egy kis elit kiváltsága volt. Ugyanez ismétlődik most is, csak a díszletek változtak.
Feladatunk a mélyben lévő, betemetett fehér tábla átlényegítése, nem elpusztítása. Ugyanis, még atombombával sem lehet elpusztítani, nem evilági anyag. A fehér táblán szimbólumok vannak, amiket nem látok, kivétel egy háromszög. Csillagkapuként működött, de régóta nem aktív. Nem is lényeges.  Pontos helyét nem tudom, akár az Ingókövek (Pogánykő) alatt is lehet, mélyen a gránitba beágyazódva.  Nem, ne menj ki kereső műszerekkel, ne fogj ásót, mert hiábavaló dolog!
Erőlködéssel, „vasakarattal” soha nem fog megnyílni az elfedett titok.  Annál inkább Istenre hagyatkozással, alázattal, szolgálattal a szeretet jegyében. Ezáltal Fehérvár is felszabadul, lakói nem lesznek többé a megcsontosodott hitrendszer, az önelégültség és anyagi vágyak foglyai.
Lejegyezte: Kalemandra 2014-11-10



2014. november 9., vasárnap

Ami igazán számít...!



Nem érdekel

Nem érdekel az internetadó. Nem érdekel, hogy ki fogja fizetni és mennyit. Nem érdekelnek a használt számítógépeket hajigáló politikai aktivisták. Nem érdekel, hogy ki nem utazhat be Amerikába és nem érdekel, hogy ki mennyit lopott és honnan. Nem érdekel, hogy X mit nyilatkozott és Y hogyan reagált rá. Sőt, nem érdekel az ebola vírus és az iszlám állam pribékjei is hidegen hagynak. Nem érdekel az amerikai elnök, az orosz még úgy sem. Nem érdekel, hogy elkezdődött-e már a harmadik világháború, vagy még csak ezután fog. Nem érdekel az egész bolygót behálózó manipulált híráradat. Vegyük már észre, hogy a bolondját járatják velünk.

Az Élet közben itt vibrál az orrunk előtt a maga egyszerűségében és szépségében. A levegő illatában, a madarak énekében, vagy egy gyermek rácsodálkozó tekintetében. Csak látni kellene és nem csak nézni. Ha nem vesszük észre, akkor a pillanat elillan, mint egy pillangó és lemaradunk a hétköznapi csodákról. Ahogy Francesco mondta a Zeffirelli filmben, a Napfivér,Holdnővérben: "Úgy akarok élni, ahogy a madarak az égen. Szeretném megismerni a mindennapjaik tisztaságát és szabadságát. Más számomra haszontalan. Higgyétek el, haszontalan. A szeretet nélküli élet, amely betölti mindennapjainkat, nem lehet az ember célja. Kell, hogy legyen valami más. Valami jobb. És ez az emberei szellem, a lélek. Ez az amit szeretnék megtalálni, a lelkemet. Szeretnék a mezőkön élni, a hegyoldalban. Fára mászni, úszni. Szeretném érezni az anyaföldet a lábam alatt, cipő nélkül, vagyon nélkül, a szolgáknak nevezett árnyak nélkül." Persze, lehet, hogy ez csak egy álom. De ő tudott valamit. Ez a tudás a rendelkezésünkre áll. Bármikor. Bárkinek. Na, ez már érdekel.

Somogyi Tamás
2014. 10.30.

2014. november 4., kedd

Bársony erdő közepibe...

Bársony erdő közepibe’
Bársony hegynek tetejibe’
Öreg tölgynek tetejibe
Ágas-lombos levelibe
Lajtorja vezet fel, lajtorja vezet fel.

Lajtorjának minden foka
Szivárványból van megfonva
Gyöngyharmattal csinosítva
Gyémánt-szemekkel kirakva
Indulj el rajta, indulj el rajta!

Szivárvány-szál elég erős
Ha a hited nem felejtős
Szivárvány-szál nagyon gyenge
Ha a hited elfelejtve!

Kalemandra, 2014.10.06